4. Forduló idegenben: Estadio José Rico Pérez

A pamplonai El Sadar után ezúttal Alicantéba látogatunk, hogy a magyar futball nosztalgikusai számára sem ismeretlen José Rico Pérezben folytassuk barangolásainkat Spanyolország híres és kevésbé híres stadionjaiban. Bár a Hércules pályájára könnyen legyinthetnek a magyar drukkerek, pontosan 32 éve Magyarország és Argentína ebben a stadionban csapott össze a világbajnokságon.

1982. június 15.-én a Mészöly Kálmán vezette magyar válogatott úgy kezdte meg a spanyolországi világbajnokság csoportküzdelmeit, ahogy arra a Szőke Szikla (és természetesen az egész ország) talán még álmában sem gondolt. A vébék történetének legnagyobb arányú győzelmét aratva a válogatott 10:1 arányban múlta felül El Salvadort, Kiss Laci szintén rekord gyorsasággal megszerzett mesterhármasának, valamint Fazekas és Nyilasi duplájának köszönhetően. A válogatott egyszerűen átgyalogolt közép-amerikai ellenfelén, és ezáltal kellő önbizalommal telve várhatta a csoport favoritjának számító Argentína elleni mérkőzést, amelyet a salvadori meccsel ellentétben nem Elchében, hanem a közeli Alicantéban rendeztek.

Pontosan harminc évvel ezelőtt ezen a napon (1982. 06. 18.) sorakozott fel a Mészáros - Martos, Bálint, Tóth, Garaba - Rab Tibor, Sallai, Varga - Nyilasi - Törőcsik, Pölöskei - tizenegy, hogy a továbbjutás szempontjából nagyon fontos mérkőzésen Argentína ellen folytassa a megkezdett sorozatot. Az alicantei José Rico Pérez Stadionban ugyanakkor nem kisebb nevek álltak a mieinkkel szemben, mint Passarella, Ardiles, Valdano, Mario Kempes és a vb után a Barcelonához igazoló Diego Armando Maradona. A César Luis Menotti által vezetett dél-amerikaik végül alaposan le is futballozták a magyar csapatot, és a két gólos Maradona vezérletével 4:1-re legyőzték a mieinket (a becsületgólt Pölöskei szerezte).

Ha nem is ilyen részletességgel, de a 80-as évek magyar válogatottjának emléke mindenképpen ott motoszkál az emberben, amikor a nyári napsütéstől felforrósodott sziklás katlanban megpillantja a José Rico Pérez kandelábereit a távolban. Az alicantei stadion azon kevés spanyol pálya közé tartozik, ahol az inkább Kelet-Európában őshonos oszlopok uralják a látképet, és talán emiatt is őriz egyfajta régimódi hangulatot. Mivel 1982-ben már 24 válogatottnak adott otthont a világbajnokság, az 1974-ben épült alicantei létesítmény is bekerült a torna helyszínei közé. A stadiont a világbajnokságra felújították és kibővítették, így több mint 38 000 néző befogadására vált alkalmassá.

Miután a lelátók különböző magasságúak, elsőre a stadion meglehetősen tagolt látványt nyújt. Feltűnő például az ún. világbajnoki-lelátó, amely méretével és formájával is kiemelkedik a José Rico Pérez kék-fehér széksorrengetege közül. Miután eredetileg az 1982-es világbajnokságra készült, a névválasztást aligha kell magyarázni a statikai okokból háromszög-alakú tribün kapcsán. Érdekesség viszont, hogy a katonák háromszög-kalapjára utalva a szurkolók a mai napig  Tejero-lelátónak is nevezik. Antonio Tejero alezredes 1981-ben vált híressé Spanyolországban, miután államcsínyt kísérelt meg, de katonai hatalomátvétele végül sikertelennek bizonyult.

Az impozáns világbajnoki-lelátó, valamint a kandeláberek következtében a José Rico Pérez távolról is jól látható a környező Castillo de San Fernando park sziklás kiszögelléseiről. Az érdekes építészeti kép és természeti környezet ellenére azonban a Hércules C.F. otthona nem hasonlítható a nagy spanyol klubok stadionjaihoz. A 2011-es kiesést követően ismét a spanyol másodosztályba csúszó Hércules arénája a csapat igényeit ugyan bizonyára kielégíti, semmilyen plusz szolgáltatást sem kínál a szurkolók számára. Tulajdonképpen nincs is miért feltételeznünk, hogy a stadionturizmus egyáltalán felmerülne a szerény közelmúlttal és még szerényebb jelennel rendelkező Hércules esetében. A tervek ezzel együtt nagyok, hiszen ha a gazdasági válság nem torpedózza meg az alicantei klub elképzeléseit, néhány éven belül új stadionba költözhet a csapat.

Tejero-lelátó

Addig minden bizonnyal marad a José Rico Pérez az ellenállhatatlan kandelábereivel, divatszurkolók, stadiontúra és vörös szőnyeg nélkül. Ha a látogatót nem éri az a szerencse, hogy éppen bajnoki mérkőzésen tekintheti meg az alicantei pályát, bizony "fapados" élményben részesül. A személyes tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy a messziről jött embert az irodisták és a pályamunkások is szívélyesen fogadják, ha pedig jó kedvükben találjuk őket, még a pálya szélére is beengedik. Ilyen kétségtelenül csak a szerethető kisvárosi csapatok háza táján fordulhat elő. A fűre lépni viszont itt is tilos! Arra a fűre, ahol pontosan 32 évvel ezelőtt Nyilasi és Törőcsik kereste a rést az argentin védőfalon...