Caminoteca - interjú

A pamplonai katedrálistól kőhajításnyira található a Szent Jakab-út zarándokainak éléskamrája, a Caminoteca. A boltról, ahol a zarándok minden kívánságát teljesítik nemrég olvashattatok rövid cikket a KultúrTapason. Következik a második rész, azaz interjú a Caminotecát vezető magyar párral. 

Mikor és hogyan merült fel bennetek, hogy zarándokboltot nyitnátok Spanyolországban? 

István: A sztori 2011 szeptemberében kezdődik, ekkor én egy budapesti emblémázó üzemet vezettem, Anita pedig Magyarország egyik vezető reklám-ajándékos cégénél volt értékesítő. A kapcsoltatunk még nagyon az elején volt, amikor Anita végigjárta a Caminót, és rengeteget mesélt az élményeiről. Nehéz volt nem észrevenni, hogy mennyire pozitív irányba változott a személyisége az út hatására. Aztán egy óvatlan pillanatában elárulta, hogy mennyire szívesen élne Spanyolországban. Persze egyből rávágtam, hogy menjünk, de ezt inkább csak érzésből válaszoltam, nem meggyőződésből. Elkezdtünk beszélgetni róla és Anita elmondta, hogy bár rengeteg zarándok teszi meg az utat minden évben, a szállásokat leszámítva semmilyen infrastruktúra vagy üzlet nem épült még rá. Az élelmiszerboltok például a délutáni szieszta miatt pont akkor vannak zárva, amikor a zarándokok megérkeznek a szálláshelyre. Ezzel el is ültette a bogarat a fülemben, és azt vettem észre, hogy éjszakákon keresztül csak a plafont bámulom alvás helyett és rakosgatom össze a fejemben, milyen üzletbe kellene vágni Spanyolországban a zarándokok számára. 

Helyismeret nélkül belevágni egy ilyen dologba nem kis bátorságot feltételez. A személyes tapasztalaton kívül mire alapoztátok az indulást? 

István: Az elején azt gondoltam, hogy szépen lassan lecsillapodik majd bennem a lelkesedés, de végül egyre jobban hittem abban, hogy működhet a dolog. Elkezdtem bújni a statisztikákat, és kiderült, hogy egy évben kb. 180 ezer zarándok megy végig a Caminón. Ez nem kis vásárlóerő, továbbá Spanyolországban az adózás jóval kedvezőbb, mint Magyarországon. Két hét után nem bírtam tovább magamban tartani a lelkesedést és elmondtam Anitának, hogy ezzel az ötlettel kelek-fekszek. 

Anita: A lelkesedést persze teljes mértékben osztottam, hiszen nekem is minden vágyam volt új életet kezdeni, otthagyni Pestet és Spanyolországba költözni. Végül novemberben döntöttünk úgy, hogy belevágunk és lefoglaltuk a repülőjegyeket. 2012 januárjában jöttünk ki először, hogy szétnézzünk és bolthelyiséget keressünk Pamplonában. Mivel a Pireneusokból indulva Pamplona az első város a Caminón és korábban nem volt itt zarándokbolt, ez tűnt a legalkalmasabbnak. A zarándokok a harmadik napon érkeznek meg ide, és három nap gyaloglás után már mindenki tudja, hogy mire van szüksége. Ez volt a legalkalmasabb hely boltot nyitni. 

Mennyire ment nehézen az ügyintézés Spanyolországban, hogy sikerült kiigazodnotok a helyi bürokrácia útvesztőiben? 

István: Bár spanyolul egyikünk sem beszélt egy szót sem, nem éreztük, hogy emiatt fel kellene adnunk a terveinket. Pár hónappal a kiérkezés előtt kezdtünk el spanyolul tanulni, így azért az elején nagyon nehézkesen ment minden. Nagy nehezen Pamplonában találtunk egy ingatlanirodát, ahol beszéltek angolul, és Bilbaóban is találkoztunk egy kitelepült magyar hölggyel, aki üzleti tanácsadással foglalkozik és sokat segített nekünk a helyi viszonyok kiismerésében. 

Anita: Az is igaz, hogy néhányszor azért szembesülnünk kellett a dél-európai üzleti kultúra „érdekességeivel”. Például amikor bolthelyiséget kerestünk egy ingatlanos segítségével, rá kellett jönnünk, hogy Magyarországról lehetetlen az ügyintézés. Egy hónap alatt egy darab emailre sem jött válasz, amikor pedig felhívtuk őket mindig azt mondogatták, hogy „majd holnap”.

Akkor végül ismét ki kellett utaznotok az ügyintézés folytatásához? 

István: Igen, kezdtünk mérgesek lenni, mert teltek a napok majd a hetek, és nem történt semmi, mi pedig közben Magyarországon gőzerővel dolgoztunk az üzlet előkészítésén. Február végén még egyszer felkerekedtünk és kijöttünk, hogy több ingatlanossal is felvegyük a kapcsolatot. Végül egy olyan üzletet választottunk ki, amit már januárban is megnéztünk... Noha nem pontosan a zarándokúton fekszik, előnye, hogy nagyon közel van a legnagyobb pamplonai zarándokszálláshoz és a katedrálishoz is. Téglafalak, öreg fa gerendák… igazi zarándok feelinget sugároz és nem kellett semmilyen felújítást végezni benne, gyakorlatilag készen állt a nyitásra. 

Hogy teltek az első hetek?

Anita: Március elején mindketten felmondtunk a munkahelyünkön, és az összes addigi megtakarított pénzünkből már előre a megvettük zarándokbolt árukészletének nagy részét Magyarországon. Mindezt teljesen vakon persze, hiszen nem tudtunk, hogy minden rendben lesz-e a cégalapítással és sikerül-e beindítani az üzletet. Kicsit filmbe illő, de április elején egy telepakolt kocsival hagytuk ott Budapestet és a múltunkat, hogy új életet kezdjünk Spanyolországban. És persze reméltük, hogy lesz kereslet az általunk megálmodott boltra! 

István: Igen, azért a cégalapítással később voltak gondok rendesen. Amilyen lassan  és ráérősen "pörög" a spanyol bürokrácia fogaskereke, amikor elindultunk Pamplonába még nem volt meg a cégalapításhoz szükséges spanyol adószámunk. Mivel csak egy fénymásolt lapot kaptunk a magyarországi követségtől, amit a közjegyző persze nem fogadott el, elkezdődött a nagy telefonálgatás: budapesti nagykövetség, madridi nagykövetség, spanyol belügyminisztérium bevándorlási osztálya, barcelonai konzulátus… Végül az ügyvédünknek sikerült megoldania a dolgot, mi pedig kezdtük megtanulni, hogy mennyire fontosak Spanyolországban a személyes kapcsolatok illetve a személyes kommunikáció. 

A bolt megnyitását követően is ilyen kalandosan folytatódott a történet, vagy ez csak a kezdeti nehézségekre volt jellemző? 

István: Hát, voltak érdekességek. Egy boltba például kell pénztárgép, ugye? Hát Spanyolországban ez sem ennyire természetes. Átmentünk a szomszéd boltoshoz, hogy megkérdezzük, ő hol vette a pénztárgépét és kiderült, hogy nincs is neki. Gondolkodóba esett, hogy egyáltalán melyik boltban lehet pénztárgép az utcában… Mindezt 2012-ben. Aztán a helyi áruk beszerzésénél is furcsa volt, hogy az üzletkötők itt még mindig egy dossziéban összeállított fényképeken árulják a portékáikat. Nyoma sincs honlapoknak vagy emailben küldött ajánlatoknak. Amikor pedig a számláról kérdezzük őket, huncut mosollyal az arcukon közölték, hogy azt nem tudnak adni... 

Anita: Folyamatos nehézségeink adódtak az üzleti partnerek lassúsága és mentalitása miatt. Egyáltalán nem érezzük a motiváltságot, olyan mintha őket nem is érdekelné az egész, sem a zarándokok kiszolgálása, sem az üzleti lehetőség. Teljesen szokatlan számunkra, hogy a megrendelések után több hét múlva érkezik csak meg az áru, többszöri érdeklődés, telefon- és levélváltás után. Az pedig, hogy egy-egy cég képviselője keressen meg minket, teljesen ismeretlen fogalom. Ha szükségünk van árura, nekünk kell utána menni és mindig személyesen. Akkor sem biztos persze, hogy sikerül megegyeznünk...

Végezetül áruljátok el, hogy érzitek magatokat Pamplonában? Milyen érzés állandóan zarándokok között lenni? 

István: A hivatalos kerékkötők ellenére azt kell mondjuk, szinte minden spanyol ember, akivel kapcsolatba kerültünk nagyon segítőkész volt. Soha nem éreztük, hogy lenéznének minket, mert külföldről (Kelet-Európából...) jöttünk, vagy mert nem beszélünk jól spanyolul. A bolt pedig remekül megy, minden az előzetes elképzeléseink szerint alakult. A zarándokok és mi is nagyon szeretjük! 

Anita: Különleges élmény zarándokokkal dolgozni és találkozni velük napról-napra. Különleges energiát hordoznak: mindenki rendkívül nyitott, jófej és a világ legkülönbözőbb pontjairól azért jön ide, mert keres valamit. Vagy csak barátokat, élményeket, vagy az élete nagy dolgainak megoldását… Szerencsések vagyunk, mert napról napra érezhetjük ennek az útnak, ennek a helynek a különleges energiáját, amit a zarándokok hoznak be a boltba és az életünkbe. Ez a bolt egy igazi sikersztori, amit bármikor szívesen mesélek, hogy másnak is erőt adjon és merjen nagyot álmodni. Másfél éve még egyikünk sem gondolta volna, hogy így alakul az életünk, de észrevettük a jeleket, amik utat mutattak nekünk és volt elég bátorságunk a változtatáshoz.